A fehérre meszelt falakat körben, mellmagasságig szürke olajfestékkel festették le. A padlót szürke linóleum fedte. A szoba makulátlanul tiszta volt. A szürke pokróccal letakart matracon frissen vasalt huzatú párna, és gondosan összehajtott, szürke pokróc. Az asztal baloldalán, fehér, frissen vasalt vászontörülközőn szappantartó, fogkefe, fogkrém, borotva, fésű. A szoba börtöncellára hasonlított.

Az 1990-es évek végén, a budapesti Merlin színház éttermében odajött hozzám egy férfi. Kezet nyújtott, átölelt és mindkét oldalon megcsókolta az arcomat. Amikor hátralépett, megismertem. Semmit sem változott az elmúlt, több mint húsz évben, amióta utoljára találkoztunk. Ugyanaz a vékony, elegáns figura, ugyanazok a karcsú, ápolt kezek, a feketeköves ezüstgyűrűvel, ugyanaz a gondosan kivasalt, fekete öltöny, ugyanaz a fehér ing, keskeny, fekete nyakkedő, fekete cipő. Ugyanaz a tiszta arc, nyílt, értelmes tekintet, ugyanaz a gondosan fésült frizura a sima, magas homlok felett. Úgy tűnt, egy percet sem öregedett utolsó találkozásunk óta.

 

Néhai anti-színházam, az 1971-76 között működő Kovács István Stúdió színésze és fényképésze volt. Megismerkedésünk pillanatától tudtam róla - megéreztem, megbízható, belső hangom megsúgta, - hogy spicli. Jelenléte szellemi műhelyünkben egyáltalán nem zavart. Sőt, örültem, hogy velünk van, és jelent rólunk központjának. Nem kételkedtem, hogy objektív beszámolókat ír, ellensúlyozva a társulatba épített többi tégla rosszindulatú, vagy félreérthetően, rosszul, hanyagul megfogalmazott riportjait. Jelentéséből a központ majd megtudja, gondoltam, hogy anti-színházunk nem ellenforradalmi összeesküvés, hanem felelősségteljes kísérlet a non-imitation theatre, a nem-imitációs színház műfajának újraélesztésére.

 

Színházunk új tagját hívatásos titkosrendőrnek gondoltam, hadnagyi, főhadnagyi rangban. Remek színésznek bizonyult. Nem szerepet játszott, hanem konkrét feladatokat hajtott végre: önmagát megőrizve, teljes természetességgel létezett a színpadon. Kevesen, csak nagyon kiegyensúlyozott, tökéletesen fókuszált, abszolút éber emberek képesek erre. Egy üzemi lap fényképésze volt. Érzékenyen megkomponált, kiváló mesterségbeli tudással készített fényképeken dokumentálta előadásainkat. Soha sem kért pénzt a fényképeiért. Öröm volt vele dolgozni, beszélgetni. Valóban érdekelte a közös munka, inspiráló kérdései, megfontolandó javaslatai, érvei voltak. Reméltem, hogy minden beszélgetésünket gondosan feljegyzi, így legalább megmaradnak, eljuthatnak ifjúságunk törekvései és tanulságai a következő generációkhoz - hiszen egyszer felnyílnak majd a központ páncélszekrényei, és a ma dadájából a holnap tradíciója lesz. Terveimet, gondjaimat, közéleti és magán jellegú problémáimat, félelmeimet, kételyeimet, vágyaimat, legtitkosabb gondolataimat is megosztottam vele, és hálás voltam neki, hogy olyan keveset árul el magáról.

 

Fél éve dolgoztunk együtt, amikor meghívott, hogy látogassam meg. Újpesten lakott, ablaktalan, udvari szobában. Konyhája, fürdőszobája nem volt, a WC az udvarban, közös, a komfortot falicsap képviselte, a szürke pokróccal leterített matrac, és a jobboldali falnál álló asztal között. Volt két széke, lemezjátszója, néhány tucat lemeze és egy szürke, kétajtós vas-szekrénye, a matrac lábánál. A fehérre meszelt falakat körben, mellmagasságig szürke olajfestékkel festették le. A padlót szürke linóleum fedte. A szoba makulátlanul tiszta volt. A szürke pokróccal letakart matracon frissen vasalt huzatú párna, és gondosan összehajtott, szürke pokróc. Az asztal baloldalán, fehér, frissen vasalt vászontörülközőn szappantartó, fogkefe, fogkrém, borotva, fésű. A szoba börtöncellára hasonlított. A bejáratot barna vas-ajtó zárta. Vendéglátóm a barnára festett faasztal másik oldalán működő villanyrezsóján főzött kávéval, és vörösborral kínált. A kávét világosbarna műanyagcsészékben, barna bakelit-tálcán szolgálta fel. A kévéskanalak aluminiumból voltak. A műanyagcsészéket elmosta, megtörölte, és visszatette a vas-szekrénybe, használat után. A vörsbort vastagfalú, úgynevezett „törhetetlen” műanyagpohárból ittuk. Mindketten dohányoztunk. Ő Harmóniát szívott, én Simon Artz egyiptomi cigarettákat. Néztem az asztalt. Ezen írja a jelentéseit, gondoltam. 

 

Egész este Johnny Cash lemezeket hallgattunk. Ott hallottam először a country énekes börtön-balladáit. Annyira lenyűgöztek, hogy évekig játszottam őket színházi előadásaim nyitózenéjeként. Johnny Cash dalai inspiráltak arra, hogy darabjaimat magam narráljam azóta is. Gitárjátékából is sokat tanultam. Az ő hatására kezdtem el fekete ruhákat viselni és lassan járni. Vendéglátómnak minden, addig megjelent Johnny Cash lemeze megvolt. Abban az időben nem forgalmaztak amerikai lemezeket Magyarországon, a határokon elkobozták őket a hazaérkezőktől. Amerikai lemezek csak csempészárúként kerültek be az országba. Szerencsésnek mondhatták magukat azok, akiknek voltak amerikai, vagy angol kiadású hanglemezei. Vendéglátóm lejátszás előtt és után puha kendővel letörölte a lemezeket. A műanyak védőborítékba csomagolt lemezek kartonpapír dobozban álltak a baloldali falnál, a padlón elhelyezett, csehszlovák gyártmányú lemezjátszó és rádiókészülék mellett. Johnny Cash börtön-balladáit hallgatva lettünk, a besúgó és én, barátok.

 

A Kovács István Stúdió 1976-ban megszűnt. A spicli barátot azóta sem láttam. Leültünk a Merlin színház éttermének egyik sarokasztalához, beszélgetni. „Azt hiszem, már tudod, hogy ki voltam, és milyen feladatot láttam el a Kovács István Studióban”, mondta. „Bocsáss meg. Nagyon sajnálom, amit tettem. Tudnod kell, hogy meggyőződésből csináltam. Sok olyan fényképet is készítettem rólatok, amelyeket még nem láttál. Megvennéd őket?” Iszonyatosan megsajnáltam az egykori ügynököt. Ha lett volna pénzem, azonnal megvásároltam volna a képeket. Mivel nem volt pénzem, azt tanácsoltam a fényképésznek, hogy keresse meg a képekkel Professzor Dr. Beke Lászlót, a kor szakértőjét, aki akkor a budapesti Műcsarnok főigazgatója volt, szerteágazó kulturális-politikai kapcsolatokkal. Nem tudom, hogy besúgó barátom megkereste-e a tudóst, és hogy az tudott-e neki segíteni vevőt találni a művészet- és politikatörténet számára bizonyára értékes kor-dokumentumokra.

 

Beszélgetésünk végén a spicli odaadta a telefonszámát, amit hamarosan elvesztettem. Néhányszor eszembe jutott, hogy felhívjam, de lakcímét nem tudom, és nagyon hétköznapi, gyakori neve van, nem volt eddig időm a számát kinyomozni. Szívesen meghívnám kávéra és vörösborra, hogy lemezeket hallgassunk, és megköszönjem neki bocsánatkérését, és azt, hogy sajnálja, amit tett. Azt is elmondanám neki, hogy egyáltalán nem haragszom rá. Továbbra is barátomnak tartom őt, és hálás vagyok, amiért a Johnny Cash lemezekkel kitágította számomra a horizontot.

 

Remélem valaki magára ismer ebben a történetben, és megkeres. Szeretném meghallgatni az ő történetét. Ha nincs kedve a múltról beszélni, azt is megértem. Bocsánatkérése után mindaz, ami köztünk, velünk történt, visszavonhatatlanul kettőnk magánügye lett.

 

Budapest, 2006. február 12.



Utóirat:

 

Kedves Laci,

megerosithetem, amit irtal. Az illeto ur valoban felkeresett es felkinalta eladasra a fenykepeit. Tobbszor is targyaltam vele veteli szandekkal, de meghiusult az "uzlet", mert o nem adta ki a kezebol a negativokat: ragaszkodott ahhoz, hogy ott uljon a laborans mellett, amig az le nem nagyitja a kepeket. Sajnos, ezt a feltelelt akkoriban nem tudtam biztositani.

Udvozlettel

Beke Laszlo